Skydive Balaton

A semmitől az A licenszig - Janó beszámolója

Bye-bye heli...

49 éves múltam, amikor kitaláltam

– hogy honnan, azt nem tudom –, hogy 50 éves koromban szeretném kipróbálni a tandemugrást. Gondoltam megkímélem a családot, hogy törjék a fejüket a jubileumi ajándékon. A gondolatot tettek követték és elkezdtem bőszen nézegetni a tandemes videókat, olvasgatni a hozzájuk fűzött kommenteket. Addig tettem mindezt, amíg ellenállhatatlan vágyat nem éreztem az ugrás iránt! Ez, azért volt nagyon furcsa számomra, mert tériszonyos vagyok, vagy is voltam! Maximum egy hokedlire mertem felállni, ha nem volt biztonságos kapaszkodó! És jött a lehetőség, az ötlet kipattanása után pár héttel, hogy kedvezményesen lehet egy tandemet abszolválni az Ugrani Jó jóvoltából, még ez év tavaszán. Így esett, hogy befizettem rá és el is mentem. Sőt, földet érés után befizettem gyorsan még egyet, hátha nem jól fogtam fel az egész lényegét és talán nem is olyan jó! De bizony, nagyon is jó volt! Jó, még annál is jobb!!!

Innen kezdtek az események részben gyorsulni, részben lassulni

Jelentkeztem repülő orvosi vizsgálatra, ahol közölték, hogy egy régebbi betegségem miatt felejtsem el a levegőt, az ugrást, a zuhanást! Nagyon elkeseredtem, az orvos ezt látva, adott egy szalmaszálnyi kapaszkodót, megadta a felülvizsgálati lehetőséget. Éltem is vele! Sajnos 3 hónap levelezés és telefonálgatás várt rám, de megérte! Megkaptam az orvosi engedélyt, bár évente vissza kell járnom, megújítani! De akkor is meg lett!

Ezután kezdődött a java!

Jelentkeztem a Skydive Balatonnál AFF képzésre. Beosztottak a szlovén oktatókhoz. Először tépelődtem, hogy az angolommal, ami nem túl acélos, el tudom-e sajátítani, meg tudom-e érteni az ejtőernyőzés alapjait. Szerencsére az oktatómmal jól megtaláltuk a közös hangot, így, ha nem is teljesen, de megnyugodtam.

A kezdet az olyan volt, mint minden kezdet

Új impulzusok, új emberek, új helyszín az életemben, kicsit zavaros volt az egész. És ez a kavarodás bennem nem is nagyon múlt el egy darabig. Már az első napon kaptam egy nagy adag adrenalint! Az elméleti oktatás végén, adtak overállt, sisakot, szemüveget, magasságmérőt és nem elhanyagolható szempont, ernyőt is! Közölték, hogy megyünk ugrani!!! Na, én ezt addig magamban úgy képzeltem, hogy egy-két nap földi képzés, majd esetleg utána mehetünk fel! De nem! Már az első napon két ugrás is belefért! Kettő! Persze a végrehajtás minőségéről nem így álmodoztam addig, sajna nagyon nagy volt bennem a félelem és sokat kapálóztam, ami szerintem a lehető legrosszabb dolog fenn! Nyitni sem nyitottam, megtette helyettem az egyik oktató. Ekkor nagy elkeseredettség tört rám, talán nem is vagyok alkalmas a dologra, csak a képzeletem volt túl erős. Ilyen és ehhez hasonló dolgok kavarogtak bennem. Ettől függetlenül, mikor kipihentem magam, már alig vártam a következő alkalmat, hogy ugorhassak.

Amíg vártam a következő olyan hétvégét

... amikor az időjárás jó, ami itt nem elhanyagolható szempont, elmentem szélcsatornába gyakorolni. Ott is volt ám minden, de rendes lebegés, helyes testtartás, az nem. Talán az utolsó kétszer másfél percben volt értékelhető megmozdulásom. Pipa, ezt is kipróbáltam. Ennek a gyakorlásnak a tapasztalatát csak később értettem meg, fenn a levegőben. Nem lettem virtuóz, de már megtartottam magam egyedül, tudtam figyelni az oktatóra, szét tudtam kicsit nézni a Balaton felett.

Sajnos ekkor egy-két nem várt esemény közbeszólt és másfél hónap kiesett az oktatásból. Senki nem volt hibás érte, hol ez, hol az jött közbe valakinek, esetleg az idő romlott el. A kihagyás utáni ugrások nem sikerültek fényesen, újból jött a félsz, a kapálózás, a kapkodás. És itt jött képbe az oktató empátiája, érezte, hogy ez inkább lelki eredetű blokk, kérte, hogy lazítsak, relaxáljak. Majd még elmondott egy-két, sok dolgot és elengedett életem első önálló ugrására. Önállóra!

Egyedül fel, egyedül ki, egyedül le!

Ez volt életem egyik csúcspontja. Persze a félsz meg volt most is, de az izgalom, hogy ugorhatok, legyőzte. Az első önálló ugrásom alatt csak zuhantam hason, kicsit forgolódtam és nézelődtem. Igazán innentől kezdtem el felfedezni dolgokat, amiket addig is láttam, éreztem, de nem emlékeztem a földön rájuk. Majd jött a többi ugrás, melyek előtt kikértem az oktató tanácsát, mire figyeljek, mi a fontos, hogyan hajtsam végre. Leérkezés után mindig elmondtam, hogy sikerültek a feladatok, azt is elmondtam, ha nem sikerült. Szerencsére mindig megkaptam a kellő biztatást és megfelelő utasításokat a továbbiakra.

És eljött a nagy nap, meg volt az ellenőrző ugrásom, ami után megkaptam az A licenszet! Jól sikerült az ugrás, bár az egyik feladatot nem sikerült hibátlanul végrehajtani. Pont azt, amelyiket sokat gyakoroltam és legtöbbször sikerült eddig. Jelenleg, a papírra még várni kell, de én már elkönyveltem magamnak, hogy EJTŐERNYŐS lettem!

Szeretném elmondani, hogy nagyon sokat köszönhetek az oktatóimnak, hogy tanítottak, egyengették az utamat idáig és, hogy bíztak bennem akkor is, amikor esetleg rosszabb napot fogtam ki!

És külön örülök neki, hogy összehozott a sors Andrással, akivel a 8. ugráskor találkoztam és onnantól kezdve együtt csináltuk a tanfolyamot. Segítettük egymásnak átvészelni a kevésbé jó napokat, a lelki terhet és mindig megbeszéltük a tanulságokat. És együtt mentünk fel életünk első önálló ugrására.

Egy, az egészségre ártalmas része van az ejtőernyőzésnek, sajnos gyógyíthatatlan függőséget okoz!

„Míg nem ugrottál, nem éltél!”

Üdv: Janó